hogy a boldogság nem attól függ,milyen foglalkozást űz,hanem hogy
kicsoda;
hogy jobb adni és megbocsátani,mint elvenni és bosszút állni;
hogy az önsajnálat nem enyhíti a szenvedés,hogy azon csak belső
elszánással és lelkierővel lehetünk úrrá;
hogy nem uralkodhatnak a körölöttük levő világon, de saját lelkükön
igen;
hogy akkor lesznek jó emberi kapcsolataik,ha többre értékelik a
barátságot a saját önző énjüknél, a kiegyezést a büszkeségnél,az oda-
figyelést a tanácsosztogatásnál;
hogy ne gyűlöljenek valakit azért, mert félnek a másságtól,de féljenek
az effajta gyűlölettől;
hogy az igyazi erő abban rejlik,ha felemelünk másokat,ha ellenben
elnyomjuk őket,az csak látszatszerű;
hogy a kívülről jövő dicséret hízelgő,de értelmetlen,
ha nem párosul önbecsüléssel;
hogy az élet értelmét nem az anyagi javak felhalmozásának éveivel
kell mérni,hanem azokkal a pillanatokkal, amikor önmagunkból
adtunk másoknak- adtunk bölcsességet,reményt,vigaszt és szeretetet;
hogy sz emberek szépségét nem a szemünkkel,hanem a szívünkkel
látjuk,és habár az idő vasfoga vagy a sors nehézségei megrongáljáka
külső burkot,ugyanakkor megedzik a jellemet, és új perpektívákat
nyitnak;
hogy ne ítélkezzenek mások felett,mert mindekinek vannak jó és rossz
tulajdonságai,és hogy melyik nyilvánul meg, az sokszor a kívülről
jövő segítségtől vagy bánásmódtól függ;
hogy mindenkinek megadatott az egyéniség ajándéka, az élet célja
pedig az,hogy ennek az adottságnak a legdrágább gyöngyszemeit
megosszuk a világgal;
Ha a gyerekek mindezeket megtanulják,és alkalmazni is tudják őket a
gyakorlati életben,akkor nem lesznek gyerekek többé-
akkor áldássá válnak ismerőseik és kimagasló
példaképekké az egész világ számára.
(David L. Weatherford)