Ami ér valamit az életben, azt mindig nehéz megcsinálni.

Semmi sem könnyű, csak a zuhanás.

A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél.

S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága,

magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.

Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.

- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél

a másiknak. - Nem - ismételte a másik.

- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...

Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.

- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első.

- Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott,

olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk,

és sokan közülünk már akkor elsodródtak,

holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.

- Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -,

és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.

- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e,

hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk,

és aztán újra mások, és mindig újra? - Biztosan igaz

- suttogta a másik.

- El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.

- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.

Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:

- Miért kell elmennünk?

A második kérdezte: - Mi lesz velünk, ha lehullunk?

- Lehanyatlunk... - Mi van ott lenn?

Az első felelte: - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt...

De senki se tudja. A második kérdezte:

- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról,

ha ott lenn leszünk? Az első ismételte: - Ki tudná megmondani?

Aki lehullott, még sose tértvissza, hogy erről beszéljen.

Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:

- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.

- Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek.

Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.

- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.

A másik felelte: - Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... -

Hallgatott, és kis szünet után folytatta:

- Vajon ki megy el közülünk elsőnek?

- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra.

Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép!

Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől.

Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...

- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -,

és nem akarnak véget érni.

- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -,

hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.

- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.

- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod,

mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...

- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.

- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -,

higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon.

Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni,

és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!

- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan.

- Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm,

hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám.

Most értem csak meg egészen, mennyire jó.

- Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.

Most hallgattak mind a ketten.

Az órák múltak.

Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.

- Ó..., most... - mondta a második levél - én...

- Megtört a hangja.

Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.

Itt volt a tél.

(Felix Salten: BAMBI)

A sötétség csak ahhoz ér hozzá, aki behívja magához.

Szepes Mária

Magadba roskadsz, mint egy elfáradt gyerek,
Szél fújta szavaid úgysem hallják meg.
Kopott ágyak, párnák, szakadt piszkos függöny,
És lassan a földre hull egy üvegszínű könny.

Én így szerettem volna élni

Én úgy szerettem volna élni

Minden halandóval beszélni

Mindenkinek nevét kérdezni

Mindenkinek szívét érezni

A járdán osztani virágot

Tegezni az egész világot

Megsímogatni ami állat

Érinteni minden fűszálat

Imádni végtelen sereggel

A Napot ha fellangall reggel

És énekszóval összejönni

Az esti csillagoknak köszönni

S testvéri csókkal hazatérni

Én így szerettem volna élni...

(Szép Ernő)

"Ébred az ősi nomád, szokások lánca szakad

Mély téli álma után felébred benne a vad!"