"Legyek a kendő, mely könnyet töröl,

Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.

A kéz legyek, mely váltig simogat,

Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok."

Reményik Sándor

Gárdonyi Géza: Ida regénye

(részlet)

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé.

Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk.

És a szívünk hüledez.

- Merre?

S véljük, hogy semerre.

Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul.

Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem

vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk?

Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.

- Istenem!…

De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk,

bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban.

Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva.

Szemünket olykor könny önti el.

Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.

- Hova jutok?!

S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban,

a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén,

nem érezzük,

hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön.

Vezet.