"Szeretteim, szeressük egymást (a gyerekeket):
mert a szeretet az Istentõl van..." (1Ján4,7)
¤¤¤
Másfél nap Kárpátalján. Darabokra törve. kell hogy újra egész lehessen...
¤¤¤
Internátus. Ül a pici maszatos arcával, s olyan gyönyörűen énekel. egyre gyakrabban pillant rád, hisz tudja a szöveget, hisz hangosan énekel, hisz annyira ügyes, s annyira vágyik arra, hogy valaki megdicsérje... ¤¤ Kettejük között egy üres szék...a félelemmel teli kíváncsiság a szemében: vajon mi lesz abból ha ide ül? hisz ez a szék olyan közel van...egy törtmásodpercnyi gondolkodás, a következő pillanatban már egymás szavába vágva mesélnek. a kimondhatatlan öröm, hisz valaki figyel ránk. ¤¤ gyönyörű kisfiú, s annyira okos: sorolja a kedvenc dalait, s hogy mennyi-mennyi mindent tanultak már. akaratlanul is az jut az eszembe, hogy mennyire büszkék lehetnek rá a szülei. s aztán magam is megijedek ezektől a szavaktól. ¤¤ Középen ül, már egész nagy lány. S annyira hitetlenül néz, olyan szomorú hitetlenül. mint aki már nem hiszi el, hogy lehet bármi igazság ebben a világban. s olyan magasak és vastagok azok a láthatatlan falak. talán ott még biztonságot találhat. ¤¤ Kézfogás. s újra az az érzés: nem mer a szemembe nézni, nem meri fogadni a kézszorítást, mintha valami olyan dolgot tett volna az életben, amiért szégyellnie kell magát. talán épp azzal hogy megszületett. (mennyire-mennyire nem igaz) ¤¤ mese a süniről, aki arra vágyott, hogy megsimogassák és a kislányról, aki magához merte ölelni a pici sünit - s a rengeteg tátott szájú gyerkőc, akik mesevilágban járnak. néha kell, hogy merjünk hinni a mesékben. ¤¤ pakolunk. az egyik kislány megszólít: nem jutott neki csoki. olyan szégyenlős fájdalom a hangjában, mintha valami óriási kincset veszített volna el... életemben kevésszer voltam olyan hálás, mint most a táskámban levő Kitkatért. ¤¤ Ketten állunk a bejárati ajtó előtt, valamiért mellettem maradt. 2 perc és indulunk. Hosszú ideig kérdés volt bennem: érdemes ilyenkor bármit is szólni? minek kössünk szálakat, ha azoknak úgy is el kell szakadniuk... mesél a suliról, furcsa érzés, az egész életéről semmit sem tudok. nem tudom, hogy eddig min ment át, hogy hogyan telik egy pénteke, hogy mik az álmai, s ez a 2 perc olyan kevés. bárcsak időt nyerhetnénk, bárcsak barátok lehetnénk...de már tudom, hogy milyen drágák ezek a 2 percek, s milyen értékesek ezek a pici szálak is, mert valahol, egy másik világban ezek a szálak sosem szakadnak el.
¤¤¤
Hazamentem, és dőltek belőlem a szavak. egy újabb betűt tanultunk meg a suliban, matematikán már a kivonást kérdezi a tanárnéni. 'Nézd, anya, mit barkácsoltunk!' Anya melegíti az ebédet, s megdícsér: 'Ügyes vagy, Krisztike, nézd, ma a kedvencedet főztem.' ¤ Apával kimegyünk a határba. Jó erősen átölelem, nehogy lefújjon a motorról a szél. 'Nézd, Krisztike, ott vannak az őzek, itt a tegnap esti vaddisznótúrás, gyere vigyünk egy kis kukoricát az etetőbe.' Sőt, hazafele előreülhetek. vezethetem a nagy piros motort. Ha ezt anyuék meglátják... ¤ Este van. Anyuék az emeleten vannak, s ma én vagyok a soros. Már nagy vagyok, ideje egyedül aludnom. Tegnap Szilvikének is sikerült. De félek egyedül a sötétben. Átlopózok mamához. "Gyere, Tócuskám, bújj be a dunna alá s már kezdi is: 'Egyszer volt, hol nem volt...' "
¤¤¤
"szereteben adósnak lenni"