A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél.
S hullott a többi fáról is. A tölgy egyik ága,
magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélsőbb ágán két levél kuksolt egymás mellett.
- Már nem úgy van, mint régen - mondta az egyik levél
a másiknak. - Nem - ismételte a másik.
- Ma éjjel is annyian elmentek közülünk...
Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
- Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor - mondta az első.
- Amikor még meleg volt, és a Nap forróságot árasztott,
olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk,
és sokan közülünk már akkor elsodródtak,
holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
- Most a Nap csak ritkán süt - sóhajtott a második levél -,
és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
- Vajon igaz-e - kérdezte az első -, vajon igaz-e,
hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk,
és aztán újra mások, és mindig újra? - Biztosan igaz
- suttogta a másik.
- El se tudom képzelni... Ez már meghaladja a mi fogalmainkat.
- És aztán olyan szomorúak leszünk tőle - tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
- Miért kell elmennünk?
A második kérdezte: - Mi lesz velünk, ha lehullunk?
- Lehanyatlunk... - Mi van ott lenn?
Az első felelte: - Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt...
De senki se tudja. A második kérdezte:
- Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról,
ha ott lenn leszünk? Az első ismételte: - Ki tudná megmondani?
Aki lehullott, még sose tértvissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
- Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
- Hagyd csak - felelte a másik. - Mostanában olyan könnyen reszketek.
Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
- Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról - mondta az első levél.
A másik felelte: - Nem..., hagyjuk..., de... mi másról beszélhetnénk?... -
Hallgatott, és kis szünet után folytatta:
- Vajon ki megy el közülünk elsőnek?
- Ezzel még ráérünk - csillapította az első. - Emlékezzünk inkább a múltra.
Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép!
Amikor a Nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől.
Emlékszel még? És aztán reggel a harmat... És az enyhe, pompás éjszakák...
- Most iszonyatosak az éjjelek - panaszkodott a másik -,
és nem akarnak véget érni.
- Nem szabad panaszkodnunk - mondta az első szelíden -,
hisz tovább éltünk, mint sokan-sokan közülünk.
- Ugye, nagyon megváltoztam? - érdeklődött a másik levél félénken, de sürgetőn.
- Szó sincs róla - erősítette az első. - Te persze azért gondolod,
mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam az egészen más...
- Ugyan, ne tréfálj! - vágta el szavát a másik.
- De igazán úgy van - ismételte az első buzgón -,
higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon.
Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig lehet észrevenni,
és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem!
- Köszönöm - suttogta a másik levél meghatottan.
- Nem hiszek neked..., legalábbis nem egészen..., de köszönöm,
hogy olyan jó vagy..., te mindig olyan jó voltál hozzám.
Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
- Hallgass! - mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette.
Most hallgattak mind a ketten.
Az órák múltak.
Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
- Ó..., most... - mondta a második levél - én...
- Megtört a hangja.
Lassan levált ágáról, és kerengélve lehullt.
Itt volt a tél.
(Felix Salten: BAMBI)