Van úgy az ember...

Van úgy az ember,

hogy álmodozni vágyik,

mégsem jut messzebb:

- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,

hogy bár szólani vágyik,

mégsem jut messzebb:

- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,

hogy bátorságra vágyik,

mégsem jut messzebb:

- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,

őszinteségre vágyik,

mégsem jut messzebb:

- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,

hogy építeni vágyik,

mégsem jut messzebb:

- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,

hogy bár szállani vágyik,

mégsem jut messzebb:

- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,

hogy az Összhangra vágyik,

mégsem jut messzebb:

- veszejtő úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:

otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;

sóváran nézi buksi kutyájának

lélek-gyémántként csillogó szemét:

és sírva simogatja

egy őzgidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,

haragra, bosszúra készül előre,

de egy kedves hang csendül,

- és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,

hogy balsorsára készül már előre,

de egy tiszta fény villan,

- s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember

- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;

egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,

és mégis eljut, eljut önmagához,

- kalandos úton - legjobb Önmagához.

(Vitó Zoltán)