Nyáron egy újabb könyv. Újabb érzések. Hangulat.

Egy fiatal papról szól, az örömeiről és könnyeiről.

Hogy hogyan találja meg a saját ösvényét, hogy hogyan éli meg

az első gyóntatást, a világháborút és az "...azután"-t.

Egy pár idézet:

***

Először is a gyóntatás.Hogy hogyan változik meg az a fiú,

aki előtt "lassan , lassan értéktelenné vált minden, mi földi,

s a Szentháromság titkának árnyékából büszkén lenézte

a vak emberiséget.

Nem tudta, ki az Isten, de elfeledte, hogy mi az ember."

„A gyóntatószék lassan átforrósodik a szüzességsiratásoktól,

a boldogság, nyugalom utáni kemény törtetéstől.”

„Ezeket a vétkeket is jórészt csak könyvből ismerem. Csak nevüket hallottam,

és valójában azt sem tudom, hogy miket bocsátok meg Isten nevében.

Amíg el nem követtem őket, nem tudom, mi az.

Honnan sejtsem, hogy mit jelent késsel lesni hónapokon keresztül azt, akit gyűlölök,

és a siket, vörös vérzúgásban reszketni a bosszúvágytól,

eladni a testet, lelket, nem törődni sem földi, sem égi büntetéssel, csak szomjazni

a vére, élete, megkínzása, meggyötrése, összezúzás után,

érezni öklünkben a túlhabzó, kielégítetlen erő édes fájdalmát, és a szenvedély

romboló eksztázisában rávetni magunkat embertársunkra, és a vérétől lecsillapodni?...

Honnan tudom, mi az: futni a kijózanodás félelmében,

erdőkön bujkálni ólmos arccal, káini lelkiismerettel, bitanggá vetett sorsban,

és végül elsorvadt testtel, borzasztó belső ronccsal

odazuhanni egy fekete reverendácskával takart gyermekpap lábaihoz,

és egyszerűen azt mondani: -Öltem…

Mit is sejtsem, hogy mi van a házasságtörés szégyene mögött?

Mi az a szűnni nem akaró kín, a meggyalázott test lemoshatatlan szennye,

a folytonos titkolás nehéz félelme, és mindig rágondolni, mert mindig látom,

akit megcsaltam, a hitvesi hűség összeomlása, magam megvetése,

egy eljátszott élet sivársága, pusztulás, amikor még az imádságot is

hazugságnak érzem, melyre ártatlan kicsinyeimet tanítom?...

Hogyan mérhetném meg a szakadékot, ahol az emberek belső útjai vezetnek,

amelybe öngyilkosok beleugranak,

a végtelen nyomor és szenvedés viskói között járók kínját,

kiknek minden lépésre egy-egy hajszála megőszül?...

Egyetlen mentségem, hogy Istenre bízhatom őket.

Én csak felemelt kezű, feloldozási formulát mondó gyenge gyermek vagyok

Istenem, milyen borzasztó ez a gyóntatószék!...”

„Borzadoztam szerencsétlen társam feleltt,

ítélkeztem,

de nem mertem önmagamba tekinteni.”

„Elhagyott, társtalan, szomorú és olyan finom,

hogy a legkisebb szellőre is vérzik a lelke…

Egy összeomlott világ alatt vergődik, s a némasága a legszörnyűbb jaj,

mit valaha hallottam…”

„-Bízzék Istenben!Ő nem hagyja el!...

-De hiszen csak ez tart életben-suttogja elhalón.”