Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem

vonalait, színeit, sohase tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.

Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen

kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.

Számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke,

fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad

a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,

s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták

pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart,

mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél.

Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy

út pora, sovány széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt

a sárgaság, s két parázsló szemedből sisteregve hullottak

borzas szakálladra az Isten könnyei.