Ne szóljatok, és ne mozduljatok,

Fojtsátok vissza lélekzetetek...

Nézzétek: fa vagyok,

Reszketnek rajtam a színes levelek.

Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,

Életen túl, innen a halálon

Még tartja őket valami csoda...

Pedig elmult Halottak napja is,

Mi most nem hull le, nem hull le soha,

Ne szóljatok, és ne mozduljatok,

Egy pillantás, egy sóhajtás elég:

És lehullnak a legutolsó álmok,

És meghalnak az utolsó mesék.

Ne szóljatok és ne mozduljatok,

Egy nesztelen lépést se tegyetek,

Mi most nem hull le, nem hull le soha,

Hátha örökké tart ez a csoda,

Hátha nem hullnak le a levelek...

/Reményik Sándor- Ne szóljatok/

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom, én leveszem képedet falamról. Torz hamisításnak érzem

vonalait, színeit, sohase tudtalak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.

Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan derűsnek, ilyen

kitelt arcúnak, ilyen enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.

Számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű voltál, szürke,

fáradt és hozzánk hasonló. Álmatlanul csavarogtad

a számkivetettek útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit,

s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget nyaldosták

pusztuló Jeruzsálemed lángjai. Hangod fájó hullámokat kavart,

mikor a sok beszéd után rekedten újra szólani kezdtél.

Megtépett és színehagyott ruhádon vastagon ült a nagy

út pora, sovány széltől-naptól cserzett arcodon bronzvörösre gyúlt

a sárgaság, s két parázsló szemedből sisteregve hullottak

borzas szakálladra az Isten könnyei.