'— Hát nem vagy szomjas, lányom? — Meghalok a szomjúságtól — rebegte Jill. — Akkor igyál! — Félrehúzódnál addig, míg iszom? Az oroszlán alig hallhatóan mordult egyet és szemei megvillantak. Nem válaszolt. Jill felfogta, mennyire bután viselkedik, és azt is, mekkora erővel áll szemben. „Ha akarná, még talán a hegyeket is kimozdítaná a helyükből" — gondolta magában. A patak változatlanul ott csobogott tőle néhány lépésre. — Megígéred, hogy nem bántasz míg iszom? — kezdte újra Jill a próbálkozást... — Én nem szoktam ígérni — válaszolt komoran az oroszlán. Jill egyre közelebb lépdelt, bár félelme nem csillapodott. A szomjúság vezérelte az akaratát. — Szoktál lányokat is enni? — hangzott a következő buta kérdés, bár Jill a legkomolyabban gondolta. — Ha akarom, igen, ha akarom, nem. Ha kell, életet lehelek az élettelenbe, vagy birodalmakat döntök romba egy pillanat alatt — válaszolta az oroszlán. Mindezt nem úgy mondta, mint aki mérges, dühös vagy netán kérkedik a hatalmával. Csak egyszerűen kijelentette, mint tényt. — Inkább maradok — szólt végleg megszeppenve a lány. — Akkor szomján fogsz halni. — Istenem! Inkább megyek és keresek egy másik patakot. — Nincs másik patak — mondta változatlanul nyugodt hangon az oroszlán.'(C.S.Lewis)