"A testvérnek szemébe néztem csendesen

És szóltam: - Emberek élnek, s arcukon árnyék remeg,

S az út szélén kinyújtják lankadt karjukat.

Megfogni csendben egy kinyújtott bús kezet:

Van-e szebb, testvér, van-e szebb?

Hervadt szemekben néha néma könny rezeg,

S az úton sokszor gyermekek sóhajtanak.

Szívben maradt szók néma nyelvén érteni:

Van-e szebb, testvér, van-e szebb?"

"...gyengéd, ünnepi hajnalon felkel, kimegy, odakinn megáll egyedül, jól hátraveti a fejét, és néz, néz a magasba, figyeli a sápadt eget, amint lassan változik és bíborba öltözik. Csodálatos, ismeretlen dolgok játszódnak le az égen. Az ember a hajnal pompájától szinte hangosan felujjong, és a szíve egy másodpercre megáll a felkelő nap különös, örökegy fensége láttán, és ez a nap minden reggel fölkel, immár millió és millió év óta . És néha akkor is így érzi, ha napnyugtakor egyedül áll egy erdőben, és a titokzatos, mély,arany csönd ferdén rávetül a fák ágai között, és mintha halkan újra meg újra súgna valamit, amit az ember - bármennyire is figyel - képtelen megérteni. Ismét máskor a mélykék éjszakák végtelen nyugalma kelti ezt az érzést, amikor odafenn a csillagok milliói állnak és figyelnek; olykor meg egy távoli zene foszlánya vagy egy tekintet valakinek a szemében."