"...de a bűn megoszt és szétválaszt bennünket. Mégis egymásra kell találnunk, egymás terhét vállalnunk, hordoznunk." ¤¤¤ Lk 10, 30-35

" Ismerem a titkát, súlyos, rettenetes titkát. Hogyan bírja el azt, Uram, ez a koravén nagy gyermek?...Úgy szerettem volna, ha ő beszél majd róla, hogy aztán így megosztva, már ketten hordjuk tovább. Hónapok óta próbálok segítő kezet nyújtani e roskadozó ifjúnak. Mohón kap feléje, megsimogatja, megcsókolja- de csak a kettőnket szétválasztó árok felett. Amikor szelíden magam felé próbálom vonni, meghátrál, mert a másik kezében még egyre ott a titok, mely súlyával megbénítja karját. Fájdalommal tölt el, Uram, hogy csak messziről láthatom és megközelíteni nem tudom. Ő is egyre felém néz, de felém jönni nem tud. ¤ Szenvedek, s ő is szenved. Nem bírom tovább a szenvedését elviselni, de a szeretetem oly kurta, Uram, hogy ahányszor hidat építek feléje, hogy elérjem egyedüllétét, a híd rövid és nem ér el a túlsó partig. Látom, hogy szenvedéseinek széles árka szélén miképp tétovázik. Megfeszül, nekilendül, majd megáll és meghátrál kétségbeesve, mert széles az árok és túl nehéz a terhe. Tegnap újra felém hajolt, Uram. Szólt néhány szót- s meggondolta magát. Egész teste remegett a titok nehéz terhe alatt, már-már kitört- majd újra csak magánya mélységes medrébe temetkezett. Nem sírt, de homlokáról súlyos verejték cseppeket töröltem le. Nem vehetem a vállaimra a terhét, ha ő nem adja át!... Látom, de megragadni már nem tudom. Nem akarod, Uram, mivel ő nem karja, és nincsen jogomban szenvedése titkán erőszakot venni... ¤ Uram, ma este az elszigeteltekre gondolok, azokra, akik egyedül vannak, rettenetesen egyedül, mert soha nem támaszkodtak senkire, soha nem bízták magukat Rád, Uram. Azokra, akik megtudtak valamit, amit senki más nem ismerhet, azokra, akiket megbántottak és nem vigasztal senki, azokra, akik súlyos sebekből véreznek, amelyeket soha nem gyógyít meg senki, azokra, akiket kemény csapások súlytottak, amelyeket még csak nem is gyanít soha senki, azokra, akik szívük néma sírkamrájába a megaláztatás, a kétségbeesés, a gyűlölet egybekötött nagy kévéjét zárták, azokra, akik a halál vétkét rejtették el önmagukban és hidegek, miképp a fehérre meszelt sírok... ¤ Elrettent az ember nagy magánya, Uram. Minden ember magányos, mert egyedüli lény. Szent ez a magány, amelyet egyedül csak ő törhet meg felfedve magát egy másik előtt, vagy egy másikat fogadva be önnön magányába. Egyedül ő képes a magányból a közösségbe lépni. Ez a közösség a Te akaratod, Uram; azt kívánod, hogy egyek legyünk mindnyájan. A bűn által egymás közé ásott széles árok ellenére is azt kívánod, hogy egyek legyünk egymás közt, miképpen az Atya és Te egyek vagytok. Fájdalommal tölt el ez az ember, Uram, mint mindazok, akik egyedül vannak, hiszen a testvéreim! Adj erőt, hogy úgy szeressem őket, hogy megtörhessem a magány bilincseit, hogy a világ elfogadja ma még üres, de vendéget váró házamat, melynek kapui sarkig vannak tárva. Segíts, hogy jómagam visszavonultan éljek, és senkit se zavarjak; hogy mindenki betérhessen hozzám minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy terhüket lerakva, látatlanul ott megpihenhessenek... S a beálló csöndes éjszakában én majd felkeresem őket. Jöjj akkor, Uram, a segítségemre, hogy a terhüket vállalni és hordani tudjam..." (Michel Quoist: Itt vagyok, Uram -A tettes)