"...önmagamba zártan, magam foglyaként.¤Uram, hallod-e szómat? Szabadíts meg szívemtől, amelyet duzzadásig feszít a szeretet,- de amikor úgy vélem, hogy már határtalanul izzik bennem a szeretet lángja, akkor veszem észre tehetetlen dühvel, hogy másokon át is csak önmagamat szeretem..Szabadíts meg az eszmétől, amely megmámorosodott önmagamtól, egyéni ötleteimtől, új meglátásaimtól, és nem tud párbeszédbe kezdeni senkivel, mert csak a saját hangjára figyel.¤ Minden... fénytelennek látszik...Mert önmagamon által igazán semmit sem láthatok meg.¤ De még nem szabadulhatok, Uram, mert szeretem, s egyben gyűlölöm börtönömet, mert önmagam börtöne vagyok... ¤ Uram, hallod-e szómat? Mutasd meg házam kapuját, fogj kézen, tárd ki a két szárnyat. ¤¤¤ Meghallottam kiáltásodat, Gyermekem, és szánlak szívemből. Már olyan régóta lesem lezárt zsaluidat, nyisd ki, tárd ki azokat: a Fényem majd megvilágosít. Már olyan régóta állok tehetetlen, lelakatolt ajtajaid előtt. Nyisd ki azokat, s ott találsz a küszöbén. Várlak és a többiek is várnak, de neked kell ajtót nyitnod; ki kell lépned házad küszöbén. Miért akarsz önmagad foglya maradni? Szabad vagy! Nem Én zártam rád az ajtót, így nem is nyithatom azt ki... Te tartod egyre bereteszelve még mindig..." (Michel Quoist: Itt vagyok, Uram!,Szabadíts meg, Uram, önmagamtól)