"Régóta küzdök, hogy meneküljek a kísértés karjaiból, amely hol gyöngéd, hol meggyőző, hol... Mitévő legyek? Hová, merre menjek? Rám les, utánam jön, megrohan. Kiszököm a szobámból, s amint a másikba lépek, már ott ül és vár rám... Sétára megyek, szembe jön velem és egy ismeretlen mosolyán át kacsint felém... Hazamegyek és a munkámba menekülök; a dossziék felett szunyókál, s felébresztem, amint kezembe veszem az első lapokat... Kétségbeesve, a fejemet két kézre fogva lezárom a szemeim, hogy ne lássak többé semmit, de újra csak belébotlok, mert életerős és vidám: otthon érzi már magát zárt ajtóim mögött. Mert feltörte otthonom ajtaját... Ki vagyok, mi vagyok, hol vagyok? Nem tudom. Azt sem tudom már, hogy előle futok-e vagy éppen utána? ... Segítség, Uram, segítség!... ¤ Itt vagyok, Gyermekem. Nem hagytalak el... Túl gőgös vagy: még mindig a magad erejében bízol... Teljesen kezeimre kell magad hagynod. Ismerd el, hogy sem elég nagy, sem elég erős önmagadban nem lehetsz. El kell fogadnod, hogy vezesselek, mint kisgyermeket: az én gyermekemet! ... Nos add a kezembe kezed, s ne félj! Ha sáros az út, a karjaimba veszlek, és úgy viszlek tovább: de légy kicsi, egészen kicsi gyermek..." (Michel Quoist)