Az egyik kedvenc témám a megbocsátás. Tudok egy csomó idézetet, sőt még eszkimóul is tudom:) Elméletben úgy szeretem azt a képet, hogy igazából nem is az a fontos, hogy ki bántott meg kit, hanem egyszerűen csak ki kell lépnem (mindig nekem, nem ér a másikra várni), hogy helyreállhasson a szeretet légköre. ¤ ...összevesztünk egy tök lüke dolgon, és tökre szégyelltem magam, de egyszerűen nem tudtam kipréselni: bocsánat. ¤ S akkor belegondolok, (Viskó, nem a valóság) de az a férfi akkor is megölte Missyt. Annyira pici volt, csak rajzolgatott s aztán ...a tömeggyilkos. És sok-sok lap múlva ezt mondja Papa: "...az hogy te megbocsátasz ennek az embernek, a részedről azt jelenti, hogy átengeded őt nekem, és lehetővé teszed, hogy megváltsam őt." ¤ Küzdök a nagy lüke büszkeségemmel, de vajon anyaként tudnám azt mondani, hogy: megbocsátom. És akkor jön Jézus, és szivből átöleli azt az embert, akinek én (ki is vagyok én?) még a megbocsátásomat is olyan nehezen adom, s Ő (ki is Ő?) olyan örömmel adja az életét...