Szóval ott marad. Terveket készít, egyfolytában azon gondolkodik mit tehetnének, mit próbálhatnának ki, s a szobája közepén a naptár áll, az augusztusi bekarikázott dátummal. Szeretné csökkenteni a fájdalmát, szeretné, ha újra mosolyogna, szeretne neki segíteni fogodzót találni az életben s meglátni azt, hogy attól, hogy a baleset történt, még van értelme az életének, s hogy milyen értékes ember. (Will utálja önmagát, s azt érzi, hogy igazából "Will" meg is halt a balesetben.) Közben az édesanya próbálkozása is. Talán baleset előtt sem volt nagyon jó a kapcsolatuk, de a baleset óta szinte nem is beszélnek. Lou először megdöbben az édesanya ridegségén és mélyen fél is tőle kicsit. A harag, amikor hallja a beszélgetést, hogy beleegyezett, hogy Will Svájcban eutanáziát kövessen el. Nem érti, hisz az édesanyja. S aztán a naplórészlet az édesanya naplójából. hogy milyen mély fájdalma van. hogy mindent megtenne (és meg is tesz), bárcsak Will meggondolná magát. A tartózkodó, mindig hideg asszony a végén szinte könyörög Lounak, hogy maradjon s segítsen. A részlet, ahogy arról ír, hogy milyen fontos volt számára a kert otthon. Korábban is voltak családi problémák, s kicsit mindig oda menekült, ott kertészkedett. Aztán történt a baleset, s soha többé nem ment ki. De végül meggondolta magát. Hosszú-hosszú órákat töltött ott. Akarta, hogy szép legyen. Willnek akart üzenni vele. többé nem tudtak egymással beszélni, de a kert által próbált. a természet megújulásával. hogy van értelme, s hogy találhat benne értelmet. Noha Lou félt bárhová elutazni, az első nagy terve egy lóverseny volt. Napokat töltött az internet előtt, telefonált, hogy kellően felkészüljön az utazásra. És katasztrofálisan sikerült. az emberek szánakozó pillantásai, az étteremből való kiküldés, s a végén, ahogy az eső miatt beleragadnak a sárba. Will napokig nem szólal meg. Aztán lassan újra felenged. Egy másik kedvenc jelenetem, amikor elutaznak a várba. Will édesapja a tulajdonos, és estefelé mennek, amikor már senkivel sem találkozhatnak. Lou évek óta nem volt ott, s most is próbált kitérni az utazás alól. Nem mondja el, de régi emlék. fiatal volt, flörtöltek a fiúkkal, sokat ittak, s hajnalban belógtak a várba. bementek a labirintusba. s a lányok, akikkel volt, lassan eltűntek, s ahogy próbált kijönni, a fiúk csak röhögtek. Először csókot kértek, hogy segítsenek, s aztán nem tudni, nem emlékszik semmire, csak ahogy már a nővére megtalálja. Senkinek nem beszélt róla, Willnek sem szól semmit. Will ráveszi, hogy próbálja ki a labirintust, ő majd méri az időt. (Will terve, hogy segítsen döntéseket hozni a lánynak, hogy megtalálja a maga útját, hogy neki merjen vágni.) Lou bemegy, de odabent, előjönnek az emlékek, sírni kezd, nem találja az utat, csak a felé nyúló kezeket látja. ...s aztán megjelenik előtte Will. gyerekként imádta a labirintust, kihívásként tekintett rá, s annyiszor nekiindult, hogy már fejből ismerte az utakat. Will kicsit megint utálja magát, ott a síró, kétségbeesett Lou, s nem tudja megölelni. Aztán az első alkalom, hogy megfogják egymás kezét. Will éppen csak az ujjait tudja picit mozdítani (így tudta a székét is irányítani kapcsolóval), de Lou nagyon erősen szorítja a kezét. Pár perc alatt kijutnak, s leülnek egy padra. Lou csak annyit mond, hogy nem tud róla beszélni. Will gondolkodik, aztán maga elé nézve elkezd mesélni a balesetéről. Hogy nem tudott senkivel találkozni. hogy mennyire fél attól, hogy még ez sem marad neki. Bármikor romolhat az állapota, s egész (maradék) életében kórházban s lélegeztető gépek. pedig már ez sem élet, s nem találja a régi Willt. ...aztán Lou is elmeséli azt az éjszakát. Egy másik alkalom, amikor Lou arról mesél hazafelé menet, hogy szeretett volna egy tetoválást, csak aztán sohasem mert csináltatni. S ahogy együtt elmennek egy tetkószalonba, és Will is megengedi, hogy hozzányúljanak, s ő is csináltat egyet meg Lou is:). Végül ahogy fogynak a napok. A lóverseny óta Lou biztos volt benne, hogy Will nem lesz hajlandó külföldre utazni, de aztán valami miatt mégis beleegyezik. Lou minden tőle telhetőt megtett, rengeteg oldalt megnézett, az interneten keresztül beszélgetett más ilyen sérült betegekkel, s rengeteg tanácsot kapott tőlük. Már minden előkészítve, kiderült, hogy egy speciális készülékkel akár bungee jumpingolhat is Will, úszhat a delfinekkel s annyi minden. S annyira akarja ezt a kirándulást Lou, hogy el is felejtkezik arról, hogy ő mennyire fél. szeretné, hogy Will elhagyja a házat, amiben annyira bezárva érzi magát, hogy kiszálljon a kerekesszékből, s hogy újra érezze, hogy vannak lehetőségei. Aztán egy héttel az elutazás előtt Will tüdőgyulladást kap. Újra kórházba kerül, teljesen legyengül s az sem biztos, hogy jobban lesz. Lounak pedig már csak pár hete van a féléves szerződéséből, s az augusztusi dátumig. A fordulat a végén, picit jobban lesz Will, s az orvosok beleegyeznek, hogy elhagyja a kórházat. Elutaznak egy csöndes, napfényes tengerparti helyre. És remekül sikerül. Willnek elmélyülnek a mosoly-redői, újra nevet. Gyógyul a napfényben a tengerparton, rengeteget beszélgetnek. És mindig ráveszi Lout, hogy próbáljon ki valamit. (a vitorlázás szörnyen megy neki; a tengeri ételeket együtt kóstolják meg, és végül a búvárkodás. az öröm Lou szemében, hogy ilyen gyönyörű óriási világ van odalent, s hogy ő ebből még semmit sem látott) És Will öröme, ahogy látja a lelkesedést és életkedvet a lány szemében. Az utolsó este, a tengerparton, s Lou megcsókolja Willt. Ekkorra már annyira tudod, hogy mennyire szerelmesek egymásba. Az önfeledt Will, s aztán ahogy egy pár másodpercen belül mégis teljesen visszazár, s azt mondja hogy nem teheti. és hogy valamit el kell neki mondani. Lou tudja, micsodát. Svájcról. De Lou arról beszél, hogy együtt meg tudják csinálni, hogy mellette marad, s együtt képesek lesznek. az életre. de Will bezár s elzárkózik. Ő élni akarja látni Lout, utazni, megismerni a világot, s nem mellé bezárva. S megkéri, hogy jövőhéten kísérje el a lány Svájcba. már megvan az időpont. Szegény Lou kicsit kikészül, egész hazafelé úton nem szól Willhez, igazából a közelében sem nagyon tud lenni s a reptéren rögtön elköszön tőlük. Közben ott várják őket Will szülei, a pici öröm a szemükben. a remény, hogy hátha Will meggondolta magát, annyira sugárzik, s arról beszél, hogy mennyire remekül sikerült a kirándulás. Lou többet nem megy el Willhez. Hétvégén hallja az édesapjától, hogy Will és a családja elutazott Svájcba. hát mégis. nagyon sajnáltam Lout. ahogy egyszercsak nem tud mit kezdeni az életével. egyszerűen nem tud tenni semmit. aztán a következő este megjelennek az újságírók a házuk előtt. valahogy kiszivárgott a hír. Lou szörnyű ijedelme: már megtette Will? s az esti csöndes telefonhívás, Will édesanyja kéri, szinte könyörög, hogy Lou utazzon Svájcba, Will kérése, s hogy lefoglalták a repülőjegyet. S Lou elindul, csak ott akar lenni mellette. És elhatározza, hogy nem fogja rábeszélni már semmire. Will fő érve az volt a saját döntésével kapcsolatban, hogy a baleset óta semmiről sem dönthet, még csak arról sem, hogy elmenjen-e wécére vagy ne. és hogy erről ő szeretne dönteni. aztán a találkozás, ahogy ott ül Will családja Will ágya mellett. Will csöndes öröme és megkönnyebbülése, hogy eljött Lou. kettesben maradnak. ahogy Lou befekszik mellé, s ahogy együtt akarnak lenni, s arról beszél Lou, hogy ez volt élete legszebb fél éve. És Will válasza: az övé is. Kicsit megdöbbentő a válasz, mert Will mindig arról beszélt, hogy ő csak a baleset előtt élt, hogy akkor volt Will, amikor sziklára mászott, amikor annyi mindent kipróbált és élvezte a pillanatot. És most azt mondja, hogy az övé is tolókocsiban töltve, Lou mellett. ××× S aztán könyv vége: Will mégis megtette.× Lou egyedül maradt, beiratkozott az egyetemre, s az utolsó oldal arról szól, hogy Franciaországban olvassa Will levelét, ahogy Will kérte. * Kicsit utálom a könyvet, utálom a végét. talán nem vagyok elég felnőtt hozzá, hogy megértsem vagy elfogadjam. (Jojo Moyes: Ein ganz halbes Jahr)