VAS ISTVÁN:
A HANG
Egyszerre minden oly természetes,
megbénító, ujjongó félelem,
Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les,
Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.
Szégyenkezik. Elindul hirtelen.
A szél megint hűlő szívébe fúj.
Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem.
És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.
BELLA ISTVÁN: MARADJ VELEM
Dobol az eső. Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád.
Mellém is fekhetsz.Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap.
És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajadal betakarsz
Már nem is kéne mondani
csak hallani csak hallani
Dobol az eső. Hogy dobog
Benned zuhog. Bennem zuhog.
Szabó Lőrinc:
TÉLI ESTE
Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját, s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,
és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
a kinéz és szól: - Csak az a baj,
hogy korán kellett hazajönni!
- s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.
Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,
és háború és védtelenség,
és mindaz, ami hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:
mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.
... Mi lesz, őzike?...A gyerek újra
tapsol: -- Apu, de szép a tél! --
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.
