Gámentzy Eduárd
Írok egy darabka csendet
Írok egy darabka csendet,
Neked, hogy ne félj a zajban.
Másoknak nem jelent semmit,
Téged majd átölel halkan.
Írom, mert én is úgy félek.
Nem hallak…és ahol járok,
Vasbeton-csipkéket vernek,
Hatalmas légkalapácsok.
Mi lenne, ha erre jönnél?
Keresnél! Nem venném észre!
Elnyelné semmi kis hangod,
Toronydaruk köhögése.
Hát nem! Most leteszek mindent!
Vasakat, s mi eddig kellett.
Várlak, s hogy megtalálj végre,
Írok egy darabka csendet…
Kányádi Sándor: Távolodóban
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
Esti szép:)
Tolnay András: Lennél-e menedékem
Lennél-e menedékem,
Ha teljesen eláztat az eső
Lennél-e menedékem
Ha nem is próbálnék erősnek látszani
Megsimogatnál akkor is,
Ha mocsárba merültem előtted
Lennél-e menedékem
Ha siralmas kiszolgáltatottságom
Egyetlen érintésért könyörögne
Megvigasztalsz akkor is, ha majd
Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba
Lennél-e a menedékem,
Akkor, mikor magam elől menekülök ...
talán pont hozzád...
Biztató
Akár csak Ő a kenyeret
osztd szét lélekmelegedet!
Jusson cinkének, fagyos ágra,
kóbor kutyának éjszakára.
Oxigén légy a fuldoklónak,
fény, a vakon elbukónak!
És ha mégis… Légy éjek éje,
borulj az ember szégyenére!
Bőhm András
Gyóni Géza: Mélységben
Oly mélyen bent vagy a szivemben,
Mint mély ó-kútban a hold képe.
Néztél már mély kutak vizébe?
Esti szép.
Kiss Judit Ágnes: eleinte
mert eleinte tart a jelenlét,
míg az üres tér alakot őriz,
amíg a csend egy hang negatívja,
üres papír, amire írva
valami szép volt, de kiradírozták
a ceruzát a percek, a tintát az órák,
addig a hiány egyfajta jelenlét,
még nem feledés, és csak félig emlék.
aztán a csönd csak csönd marad.
hogy évek vagy egy pillanat
koptatják mattá azt a fényt,
mit rávetít a jelenlét
az üres térre, csöndre, hangra?
így maradsz megint magadra,
s nem tudhatod, hogy a hiány,
vagy a hiány hiánya fáj.
Erdős Olga: Vasárnap délután
Egy kávé az udvaron
vasárnap délután,
míg a szeptemberi
bágyadt napsugár,
mint vén kutyád
a lábadhoz ül.
Orrodba száraz falevél
fanyar füst szagát
hozza a szél:
béke van. Néhány
pillanatnyi csönd -
valódi nyugalom.
És csak távolról hallod,
ahogy tompán koppan
a dió az avaron.
Kép: Ellen Phelan
Imre Flóra: Én szeretem a rejtélyeidet
én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded
még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása
a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét
meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged
Kálnay Adél - Hamvadó idő
Látta nagyanyámat valaki,
amikor kezét a kilincsre tette,
és benyitott a homályos szobába?
Nagyapám már ott feküdt az ágyon,
az utolsó mosoly szája szögletében,
kezét összekulcsolva szépen,
ahogy feküdni szoktak az álmodók,
akiknek szép képeket vetít
a hosszú éjszaka.
Akkor nagyanyám odament az ágyhoz,
és végighúzta kezét a hideg homlokon...
Ki látta azt a kezet,
ráncaiban a nehéz éveket?
És már ment is, nem időzött,
mert dolog volt nagyapám körül,
tenni kellett a gyertyákat, virágot,
ott volt még a tükör is takaratlan.
Meg sem állt a barna fényű kép előtt,
amelyen mirtusszal fején illeszti arcát
ahhoz a szép férfiarchoz.
- Mert olyan szép ember volt a nagyapád,
hogy amikor a boltba belépett...
Ki látta nagyanyámat, amikor piros
arccal cukrot mért a boltban?
Mézszőke copfjai lesöpörték
az elszóródott szemeket a pultról,
és nem mert az ajtóra nézni,
ha az a szép ember lépett be rajta.
Egyszer a kezük összeért,
és sima volt még az a kéz, mint a bársony.
Csak arrébb rebbent, nem menekült,
hanem ott maradt ötven évig,
rebbenésnyire tőle.
Ki látta azokat az éveket?
Ki látta bennük nagyanyámat,
ahogy hordozza csendben terheit,
aztán végül már inkább csak álldogál,
ablaknál, kerítésnél, temetőben,
vagy a buszra várva álldogál
a permetező esőben, könnyű szélben,
és megadóan tűri szótlanul,
ahogy lassan szürke port szór
hajába a hamvadó idő..
Lassú tánc
Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, amint az esőcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid
A zene elillan...
Átrepülsz szinte minden napodon?
S mikor kérded: "Hogy s mint?"
Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid..
A zene elillan...
Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a barátságot,
Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid.
A zene elillan.
Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék..melyet eldobsz.
Az Élet nem versenyfutás
Lassíts, ne szaladj oly gyorsan
Halld meg a zenét
Mielőtt a dal elillan.
Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.
És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.
A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.
Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.
Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.
(Sík Sándor)
Bényei József:Végrendelet
A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
Van úgy az ember...
Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.
Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.
Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.
Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.
Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.
Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...
Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül,
- és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan,
- s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.
(Vitó Zoltán)
Kiss Jenő:
Pásztorok zavara
A fény, a félelem, az angyal
eloszlott már az égi hanggal,
nem zeng a mennyei torok
de szívükben még száll a langy dal
s csak állanak a pásztorok :
Megszületett királyotok!
Hej, mire várunk? Útrakelve
siessünk áldott Betlehembe!
s botunk már indul is sután;
az egyik még kinyúl a lenge
bárányfelhős barik után
s meghajlít egyet a nyakán.
Mennek a tág, visszhangos éjben,
ők a földön, szemük az égen,
mennek s nem értik: mint lehet,
hogy őket szólította, éppen
őket, az édes izenet
Teremtőnk! vajon mit jelent?
Mit higgyenek? bús, senki népek,
kik aklos legelőkön élnek
s ruhájuk bolhákkal tele
Szájukon nem volt más, csak ének
s szívükben gyapjak melege
ily kegyet érdemelnek-e?
Ég! mért nem üzentél azoknak,
kik szentírások közt borongnak?
Azok megértik hangodat.
Mért nem a díszes gazdagoknak:
vihetnek ajándékokat
A pásztor mit ért meg s mit ad?
Így mennek, némán, tépelődve
s most már lenéznek, le a földre,
hol görcsös árnyuk hánytorog
Így mennek ők, így mindörökre,
zavartan, hogy ez mi dolog
a szent, a bundás pásztorok.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szíve a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is oly egyedül lett.
Nem szabadul már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja,
hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
