Az ókoriak szerint belégzéssel születünk,

és kilégzéssel halunk meg.

Wass Albert:

Találkozás

Egy hárs alatt, fehér padon,

nagyon magában ült az Ősz,

s a szíve fájt nagyon-nagyon.

Maga sem tudta, hogy esett meg,

valahol hibázott egy évet,

akaratlan és véletlen

Virágországba beletévedt.

A tarka virágok közül,

míg őket szíve-fájva nézte:

váratlanul és csodaszépen

Nyárasszony kilépett elébe.

Megfogta tétova kezét,

szájon csókolta s nevetett.

A liliomok összenéztek

és csodálkoztak szerfelett.

Érezd – ne gondold!

Egész nap másként érezheted magadat,

ha láttad reggel a napfelkeltét,

és engeded, hogy eltöltsön.

Szeretni valakit azt jelenti,

megtanuljuk a dalt, ami a szívében rejlik,

és elénekeljük neki

amikor nem emlékszik rá...

Jobb gyertyát gyújtani, mint szidni a sötétséget.

Az idősek látják múltjuk minden hibáját.

Nemcsak a bűnöket, hanem minden ballépést is:

a rosszul választott karriert, az elhibázott

házasságot, az elhamarkodott üzleti döntést,

a megszakadt kapcsolatokat, a bántó szavakat,

a megvalósulatlan elhatározásokat. De

visszatekintve az évtizedekre, mit számítanak azok a

tévedések, hibák? Mi értelme van ma már ezeken töprengeni,

tépelődni és a fejünket csóválni? "Bárcsak...!"

Meg kell ezeket a hibákat

bocsátanunk magunknak egész hátralevő életünkre.

Ki kell szabadítanunk magunkat

a múltunkból és a jelennel kell törődnünk.

Gondolhatunk a "bárcsakokra", de nem szabad,

hogy elemésszenek minket.

"Az emberek utaznak, hogy csodálkozzanak

a hegyek magasságán, a tenger óriás hullámain,

a folyók hosszú kanyarulatain, az óceánok mérhetetlen

kiterjedésén, a csillagok mozgásán az égen,

és csodálkozás nélkül mennek el önmaguk mellett."

(Szent Ágoston)

Ne csalódjunk emberekben, mert ez a csalódás

legcsúnyább és leggyakoribb fajtája. Inkább csalódjunk

az árban, mint az áruban. Nincs, aminek jobban

belsejébe kellene néznünk, mint az embereknek. A

dolgokhoz érteni egészen más valami, mint az embereket

ismerni. Nagy bölcsesség kell hozzá, hogy jellemüket megértsük,

és az egyik természetét a másikétól megkülönböztessük. Az

embereket éppúgy tanulmányozni kell, mint a könyveket.

(Baltasar Gracián: Az életbölcsesség kézikönyve)

Vajon milyen lehet egy porszemnek lenni,

Tömegtelen testtel a szélben peregni,

Nap fényét ha rád süt ezer tűre szelni,

Lassan földre hullva az út porába veszni?

Vajon milyen lehet kis bogárnak lenni,

A lámpa fényburkát körbekeringeni,

Az izzó forró szálát fél arcoddal lesni,

Burkának koppanva életed veszteni?

Vajon milyen lehet falevélnek lenni,

Tavasszal születni, az Ősszel elmenni,

Sárgultan, vöröslőn fádról leperegni,

A puha földre érve eltemetve lenni?

Vajon milyen lehet kis virágnak lenni,

Bimbó fejed büszkén az égre emelni,

Szíved nektárjával méheket etetni,

Szirmaid hullajtva a halálba menni?

Vajon milyen lehet kődarabnak lenni,

A belédfolyó víztől télen megrepedni,

Folyóban forogni, kis kaviccsá lenni,

Csillogó homokként a semmibe veszni?

Vajon milyen lehet öreg fának lenni,

A fűrész foga után vágyódva epedni,

Lelkeddel millió apró szút etetni,

Életed ágait viharral temetni?

Vajon milyen lehet büszke hegynek lenni,

Felhők kalapjával fejedet elfedni,

Vihartól, esőtől örökké szenvedni,

Lágy dombbá simulni, alföldként elveszni.

Vajon milyen lehet bősz felhőnek lenni,

A tengerek fölött új erőre lelni,

Ordítva, tombolva földeket etetni,

Csepegve könnyezve csendben kiszenvedni?

Vajon milyen lehet óceánnak lenni,

Felhőkből lehullva sós ízzel születni,

Hidegben megfagyni, napon melegedni,

Lassan kiszáradva temetővé lenni?

Vajon milyen lehet bolygónak lenni,

Évek milliárdján egy csillagot követni,

Körbekeringeni, fény-életét enni,

S a csillag elmúltakor némán vele veszni?

Vajon milyen lehet a Világnak lenni,

Értelem nélkül, robbanva születni,

Örökké tágulni, darabokra esni,

Magányosan halni, a Semmivé lenni?

Vajon milyen lehet nem csak úgy létezni,

Üres életünknek értelmet szerezni,

A Világ lényegét végre felfedezni,

Nem csak lenni, hanem örökké szeretni?

Vajon milyen lehet végre SZERETNI,

A bánat magányát örökre feledni,

Egy másik szívvel sírva-nevetve remegni,

Lelke puha bársony ködében elveszni?

S most már tudom, érzem: páratlan SZERETNI,

Ha nincs velem, akkor is Őérte lenni,

Tündér-szemeiben boldogságot lelni,

Szíve dobbanását örökké követni!

...csak SZERETNI...

Reményik Sándor:

Fagyöngyök

Ha könny a gyöngy:

A fagyöngyök az erdő könnyei,

Parányi könnyek, mozdulatlanok,

Fák sudarára fagyott sóhajok,

Az erdő gyöngybefagyott bánata,

Élősködők, mint minden bánat,

Amely az élet üterére támad

És lassan, észrevétlen

Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.

"We are the birds of fire..."