Tunyogi Csapó Gábor: A szenteste története
– Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? – A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át
a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.
– Naná, hogy elmondja – kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját.
– Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét... Muszáj elmondani.
– Ugyan, gyerekek! – intette le őket az apjuk, ami persze álszent képmutatás volt, hiszen titokban nagyon büszke volt arra,
hogy felcseperedő gyermekei – Feri már tizenkét éves volt, Bori már kilenc – még mindig nagyra becsülték a papa meséjét.
– Hányszor hallottátok már? Hiszen kívülről tudjátok! Tanultátok az iskolában is...
– Ugyan, apu! Az iskolában! Süket duma! – Feri fölényesen legyintett. – Senki nem tudja olyan szépen, mint te! Senki!
– Csodálatosan szép éjszaka volt – kezdte Bori ragyogó szemmel. – Természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen,
az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj... Nem, papi, igazán! Senki nem tudja ilyen szépen!
– Te lány, hiszen kívülről tudod az egészet!
– Na és? Baj az? – Bori hangja könyörgőre fordult.
– Pont ez a hecc benne – tódította Feri.
– Jó, jó, ha mindenáron akarjátok, – adta meg magát elégedetten az apa.
A két gyermek ujjongva futott a széles fotelhez, amelyen még mindig kényelmesen elfértek mindketten, illedelmesen leültek s apjuk arcára
függesztették tekintetüket, amikor az helyet foglalt velük szemben, a másik fotelben.
– No hát... – kezdte az apa. – Csodálatosan szép éjszaka volt, természetesen hó nélkül, ott akkor sem volt hó, ma sincsen,
az az éjszaka mégis fehérebb volt és fényesebb, mint nálunk a legtisztább téli éj. Az izzó csillagok között magasan lebegett a telihold, az egész eget
földöntúli fény töltötte be, amilyet sem azelőtt, sem azóta nem látott emberfia. A Betlehem nevű városkában azonban ezt nem vette észre senki,
az emberek sajnos mindig hajlottak a vakságra, s ezen bizony nem változtatott az utolsó ezerkilencszázkilencvenhat esztendő sem.
A városka szűk, tekervényes utcáin fiatal emberpár botorkált küszöbről küszöbre, szállást keresve. Mindenki láthatta, hogy alig állnak a lábukon, de...
– Mindenki láthatta volna, papa, – igazította helyre Bori az elbeszélés menetét. Az apa mosolyogva bólintott.
– Mindenki láthatta volna, igazad van, Bori, de senki nem akarta látni. Mindenütt elutasították őket, mert az emberek...
– Buták és önzők – mondta a két gyerek egy hangon.
– Úgy van, és sajnos ezen sem változott semmi azóta – folytatta bólogatva az apjuk.
– Ó, ha tudták volna... – suttogta Bori kellemes borzongással.
– Hülyeség – oktatta ki a bátyja. – Akkor állatian unalmas lenne az egész.
– Hogy beszélsz? Szégyelld magad! – háborodott fel Bori.
– Hogy beszélek? Így beszélek! Talán nincs igazam, apu?
– Na, na... Amit mondtál, bizonyos szempontból igaz, de ahogy mondtad...
– Na látod! – kiáltott egymásra a két gyerek azonos szavakkal, mert mindkettő úgy érezte, az apa neki adott igazat.
– Szóval, az ifjú párt mindenütt elutasították – folytatta gyorsan az apa, meg akarván előzni a csírázó veszekedés kifejlődését. – Pedig szegény asszony
már csaknem összeesett. De hiába, akárhol kopogtattak is, minden ajtó zárva maradt. Támolyogtak hát tovább és...
Ezúttal a lakásajtó elektromos gongjának dallamos zengése szakította félbe az elbeszélést. Az apa bosszúsan ráncolta a szemöldökét,
az anya idegesen szaladt be a konyhából.
– Hát ez meg mi – támadt neki szokott idegességével a férjének –, vársz valakit?
– Dehogy várok – védekezett a férfi. – Nem is tudom, ki az ör...
Az elektromos gong újra megszólalt.
– Nahát, ez aztán! – Az anya összecsapta a kezét. – Ilyen nincs! Hát már a szentestén sincs nyugta az embernek?
– Te, nem lehet, hogy... – suttogta Bori a bátyja fülébe. – Te, az lehet, hogy...
– Hülyeség – mordult rá halkan Feri.
Rövid megfontolás után meg is ismételte. – Hülyeség.
A gong hangja harmadszor zengett végig a lakáson. Az anya idegesen összerándult. Az apa gyámoltalanul megemelte a vállát, torkát köszörülte,
megigazította a nyakkendőjét, és az ajtó felé indult. A gyerekek követni akarták volna, de az anya visszatartott őket a lakószobában. A lakásajtó
közvetlenül a kertre nyílt, amint az gyakran előfordul földszintes családi házaknál. A kinyíló ajtó keretét ezüstös fényt árasztó köd töltötte be,
s e titokzatos sugárzás közepén két árnykép állott, egy vézna férfi, fáradtan lecsüggő vállal, s egy elformátlanodott asszonyi alak.
– Bocsásson meg, uram... – A fáradtságtól rekedt hang szinte csak suttogott. – Bocsásson meg, de fényt láttam... Legalábbis azt hiszem...
És gondoltam... Ha megkérhetném... Ha tudnának szállást adni... Az asszonyom már összeesik... Hiszen látja, ebben az állapotban... Csak erre az egyetlen éjszakára...
– De ilyet... Ki hallott már ilyet? – A megzavarodott apa hangjából határtalan elképedés beszélt.
– Itt vannak! Ők azok! – suttogta Bori. Ki akart surranni az előszobába, de anyja a karjánál fogva visszahúzta.
– Ha csak pár órára is – könyörgött tovább a rekedt hang. – Hogy kicsit megpihenjen szegény. Hiszen már lépni sem tud.
– De hát... Hogy jut egyáltalán erre a gondolatra, ember? – tört ki az apa. – Attól félek, eltévesztette az ajtót. Ez nem hotel vagy fogadó,
hanem magánlakás. Érti? Menjen...
– Nincs nekünk pénzünk, uram. Semmink sincs, nem tudnánk fizetni – suttogta végképp megtörve a hang.
– Ó hát ez... Ezt igazán sajnálom... De hát... Igazán nem tudom... – Az apa érezhetően elbizonytalanodott.
– Engedd be őket, papi, engedd be őket! – Bori hangja tisztán csengett, mint az üvegharang.
– Fogd be a szád! – kiáltott rá az anyja, s visszalökte a gyereket a lakószobába. – Maguk pedig menjenek az állomási misszióhoz,
vagy az üdvhadsereghez! – kiabált az ajtó felé. – Mit képzelnek? Egyszerűen berontani vadidegen emberekhez, még hozzá éppen szentestén!
Csukd be az ajtót, Ferenc, azonnal csukd be!
– Nagyon sajnálom. – Az apa a vállát vonogatta, bizonytalanságát mintha elfújták volna. – Igazán lehetetlent kívánnak, be kell látniok maguknak is.–
Becsapta az ajtót, de rövid megfontolás után újra fölrántotta. – Próbálják meg a rendőrőrszobán – kiabált, pedig már nem is látott senkit. – Ott biztosan
kapnak valami segítséget. Jobbra a második utca.
A titokzatos, áthatolhatatlanul fénylő ködből válasz érkezett; ez azonban egészen más hang volt, tisztán és mélyen kondult, de hidegen és keményen.
– Mégse volt fény az, amit látni véltem.
Az ajtó végképp becsukódott. Az apa ezúttal beakasztotta a biztosító láncot is, kétszer ráfordította a kulcsot, aztán visszatért a lakószobába,
ahol az anya a hangosan zokogó Borit korholta.
– Ne csinálj cirkuszt, Bori! Mit tudod te, miféle emberek voltak? Hajléktalanok, csavargók, talán bűnözők is! Kinek jutna egyéként eszébe így bekéredzkedni
egy idegen otthonba? Álmunkban még a torkunkat is elvághatták volna! Ó, a kalács! Te jó ég, a kalács!
Megfordult, és kiszaladt a konyhába. Bori sírt még egy sort, Feri mély gondolatokba merülve bámult maga elé, mintha a perzsaszőnyeg mintáit tanulmányozta volna.
Az apa le-föl járkált a szobában, megigazított néhány állítólag ferdén lógó képet a falon, aztán a szobájukba küldte a gyerekeket,
hogy elrendezhesse az ajándékokat a gazdagon díszített karácsonyfa alatt.
A szenteste története befejezetlenül maradt. Nem is esett szó róla, soha többé...
