Már egy hete az járt a fejemben, hogy el kéne indulni a keresztúton.Felidézni Jézus útját, s elgondolkodni egy-egy állomásán. Fejben sokat gondolkoztam rajta,de sajnos idáig nem jutottam el. Szerettem volna végigkísérni, ahogy bevonul Jeruzsálembe. Milyen örömmel fogadják az emberek...?! Faágakat és saját köntösüket terítik az útra, amerre jár. S azt kiáltozzák, hogy "áldott, aki az Úr nevében jön" és "Hozsanna a magasságban". De mi változik meg egy pár nap alatt? Hisz Jézus újra elhalad ezen az úton, s mögötte az emberek tömege, akik a halálát kívánják. Szerettem volna leülni Jézus asztalához, hisz mindannyiunkat hív, mikor vacsora közben kezébe veszi a kenyeret, megáldja, megtöri, s így szól:"Vegyétek, ez az én testem -s a kehelynél- Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik." S milyen érzés lett volna látni, mikor Isten fia feláll az asztaltól, leveszi felsőruháját,és sorra megmossa és megtörli a tanítványok lábait? Állni a Getszemáni kertben, s látni Jézus szenvedéseit? Ahogy "szomorúság fogja el, és gyötrődni kezd", ahogy halálfélelem támad a szívében; mikor "verejtéke, mint megannyi vércsepp hull a földre", hisz tudta, mi fog következni. És annyi mindenen kellene még elgondolkodni. Annyi-annyi állomás, seb, zuhanás, szégyen, megvetettség, fájdalom. S a másik oldalon a szeretet útja, amely egészen a kersztig visz.
2009.04.10. 19:56
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://pitypang3.blog.hu/api/trackback/id/tr266244139
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.