Lehetne ez egy nyárbúcsúztató vagy éppen

nyárzáró bejegyzés.

De nem.

Nyárköszönő.

Gyönyörű volt.

Köszönöm.

"A bocsánatkérés nem arra való, hogy igazságot

szolgáltasson a megbántott félnek, hanem arra,

hogy helyreállítsa a szeretet légkörét.

Ebből a szempontból tehát érdektelen, hogy ki kéri

a másik bocsánatát: a megbántó fél, vagy pedig az,

akit megbántottak.

Így a bocsánatkérés nem lehet többé presztízs kérdés,

hanem csakis a jézusi béke eszköze."

(Simon András)

"Ha te sem vagy irgalmas azokhoz

akiket méltán vet meg a világ: "a bűnösökhöz",

eltévelyedettekhez, sőt gonosztevőkhöz,

akkor ki fogja Krisztus irgalmát közvetíteni feléjük?

Krisztus sebei ők, nem feltépni, hanem gyógyítani kell őket.

Ahhoz, hogy meglásd a lényeget, nem ítélkezned,

hanem szeretned kell."

(Simon András)

"Ne kergesd el a szomorúságot.

Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban,

talán megértettél valamit..."

(Márai Sándor)

"De tudom, hogy a csók erősebb, mint a fegyverek,

s egy ölelő karban több élet van,

mint amit eddig az összes találmányok

és bölcsességek nyújtottak…"

*

"A hervadt falevélből virágos fa lesz újból. A tépett föld meggyógyul,

a megtöretett ember felegyenesedik, a hamu fölött új házak épülnek,

a megkínzottak, a szenvedők megvigasztaltatnak, az öröm galamja

ismét visszaszáll közétek, a holtak feltámadnak, a távollevők hazasietnek,

a sírok eltűnnek, és boldogok lesztek, csak szeretni tudjatok…

Szeretni!...Szeretni!...Szeretni!..."

*

"…mert a legszebb szertartás, letörülni,

ha egyetlen könnyet is."

"Karikába meredt szemekkel,

hamuszürkén, hangosan felkiáltottam:

-Az Isten?

Feleségem megértette. Hozzám lépett, és újból

természetesre csókolta szemeimet.

-Az Isten most következik."

*

"Az emberek millióinak pedig azért kellett meghalniuk,

mert kevesen térdeltek le az út porába."

*

"Alig telt el néhány hét, megjelent a „veszteséglista” és az első sebesültek.

Sűrű oszlopokba állottak a nevek. Ki meghalt, ki megsebesült.

De hiszen ez természetes a háborúban.

Arra alig gondoltunk, hogy minden név mögött egy élet, feleség, gyermekek,

szülők, jegyesek, álmok, tervek, egy-egy kicsi világ áll,

és most a láthatatlan ólomdarabkától minden összeomlott.

Akkor még nem tudtuk, hogy minden emberben egy világot lőttek le,

és minden sírral egy darab föld pusztult el az országból."

*

"Az ég és az emberek sírtak…

És én- mit csináljak?- velük sírtam.

A Megváltónak is nehéz megváltónak lenni…"

*

"A háborút előbb minden ember külön-külön önmagában veszítette el."

*

"Mellemre hullanak a szegény emberek, az árva hontalanok, testvértelelenek,

kik a sok földön járástól máris félig földdé váltak, a sok nélkülözés eltorzította,

s csak a könnyek mutatják, hogy még emberek…"

*

"A háború tovább pusztított, és irigyeltük azokat, akik meghalnak.

Mert meghalni könnyebb, mint élni és- mégis mindennap meghalni."

*

"Az idegsokkos reszket, s ahogy lerogy a földre,

a testét körülvevő füvek, virágok azonnal vele remegnek."

*

"Az idő is olyan fátyolos, borongó, szomorú volt.

Vajon milyen lehet most a Jóisten arca?..."

Nyáron egy újabb könyv. Újabb érzések. Hangulat.

Egy fiatal papról szól, az örömeiről és könnyeiről.

Hogy hogyan találja meg a saját ösvényét, hogy hogyan éli meg

az első gyóntatást, a világháborút és az "...azután"-t.

Egy pár idézet:

***

Először is a gyóntatás.Hogy hogyan változik meg az a fiú,

aki előtt "lassan , lassan értéktelenné vált minden, mi földi,

s a Szentháromság titkának árnyékából büszkén lenézte

a vak emberiséget.

Nem tudta, ki az Isten, de elfeledte, hogy mi az ember."

„A gyóntatószék lassan átforrósodik a szüzességsiratásoktól,

a boldogság, nyugalom utáni kemény törtetéstől.”

„Ezeket a vétkeket is jórészt csak könyvből ismerem. Csak nevüket hallottam,

és valójában azt sem tudom, hogy miket bocsátok meg Isten nevében.

Amíg el nem követtem őket, nem tudom, mi az.

Honnan sejtsem, hogy mit jelent késsel lesni hónapokon keresztül azt, akit gyűlölök,

és a siket, vörös vérzúgásban reszketni a bosszúvágytól,

eladni a testet, lelket, nem törődni sem földi, sem égi büntetéssel, csak szomjazni

a vére, élete, megkínzása, meggyötrése, összezúzás után,

érezni öklünkben a túlhabzó, kielégítetlen erő édes fájdalmát, és a szenvedély

romboló eksztázisában rávetni magunkat embertársunkra, és a vérétől lecsillapodni?...

Honnan tudom, mi az: futni a kijózanodás félelmében,

erdőkön bujkálni ólmos arccal, káini lelkiismerettel, bitanggá vetett sorsban,

és végül elsorvadt testtel, borzasztó belső ronccsal

odazuhanni egy fekete reverendácskával takart gyermekpap lábaihoz,

és egyszerűen azt mondani: -Öltem…

Mit is sejtsem, hogy mi van a házasságtörés szégyene mögött?

Mi az a szűnni nem akaró kín, a meggyalázott test lemoshatatlan szennye,

a folytonos titkolás nehéz félelme, és mindig rágondolni, mert mindig látom,

akit megcsaltam, a hitvesi hűség összeomlása, magam megvetése,

egy eljátszott élet sivársága, pusztulás, amikor még az imádságot is

hazugságnak érzem, melyre ártatlan kicsinyeimet tanítom?...

Hogyan mérhetném meg a szakadékot, ahol az emberek belső útjai vezetnek,

amelybe öngyilkosok beleugranak,

a végtelen nyomor és szenvedés viskói között járók kínját,

kiknek minden lépésre egy-egy hajszála megőszül?...

Egyetlen mentségem, hogy Istenre bízhatom őket.

Én csak felemelt kezű, feloldozási formulát mondó gyenge gyermek vagyok

Istenem, milyen borzasztó ez a gyóntatószék!...”

„Borzadoztam szerencsétlen társam feleltt,

ítélkeztem,

de nem mertem önmagamba tekinteni.”

„Elhagyott, társtalan, szomorú és olyan finom,

hogy a legkisebb szellőre is vérzik a lelke…

Egy összeomlott világ alatt vergődik, s a némasága a legszörnyűbb jaj,

mit valaha hallottam…”

„-Bízzék Istenben!Ő nem hagyja el!...

-De hiszen csak ez tart életben-suttogja elhalón.”

"Lennék mindenség ingecskéje,

öltözködnék a szegénységre,

ne üssön át az éjszakákon

vacogó lélek, fázó álom. "

(Farkas Árpád)