Olvasok egy könyvet:.Remarque-tól az ...és azutánt.
Ez a Nyugaton a helyzet változatlannak a második része.
Istenem, annyira szomorú.Fiatalok, akik oly korán találkoztak a halállal.
Tizenévesek szemszögéből írja le, hogy milyenek voltak a hosszú évek a lövészárokban,
hogy mennyi fájdalmat viseltek el,hogy hogy megkeményedtek, megkérgesedtek,
hisz talán máshogy nemigen bírták volna ki.Látva a bajtárs halálát,
akinek az iskolapadban lett volna a helye, miközben a futballmeccsről vagy a széplányról mesél lelkendezve.
Vagy a szántóföldön, miközben segít az apjának a szántásban, s szikrázik a nap s ő gyönyörködhet a tájban.
Vagy a szeretője karjai között a szénakazalban...Vagy bárhol...De nem Nyugaton...
Néhány idézet:
"...Így vonulnak előre lépésről lépésre, betegen, félholtra éhezve,
munició nélkül, gyér századokban s a szemükön látszik,
hogy még mindig nem értenek semmit
- az alvilág szökevényei marsolnak vissza az élet felé."
(hazatérés a háborúból)
" Fölrezzenek és visszanézek- bajtársaim a hátam mögött hordágyakon fekszenek
s még egyre kiáltoznak. Béke van és nekik mégis meg kell halni..."
"A kantin és az őrség közt állunk, több helyre nincs szükségünk.
A körülöttünk lévő nagy, üres terület szomorú emlékeket ébreszt föl.
Sok, sok láthatatlan sor áll ott- a halottak."
( az utolsó eligazítás)
Vajon mért kellett elmenniük?Miért nem térhettek haza a feleségekhez,
a kis vörös hajú gyerkőchöz, a féltésbe beleőszült anyukához vagy a szinte szótlanná vált édesapához?
"Micsoda bolondságok ezek-mondom-, virág, meg miegyéb-minek az?
Hiszen nem olyan nagy eset-mit sírsz, anyám?
- Hát itt vagyok megint- a háborúnak vége-
ezért csak nem kell sírni...S csak ekkor veszem észre,
hogy magamnak is sósan szaladnak a számba a könnyek."
" Közben meglátom az ágy lábánál hálóing lóg.Ezt már alig ismerem.
Fölveszem.S egyszerre, miközben esztelenül, dideregve ráhúzom a testemre,
erőt vesz rajtam valami érzés, megtapogatom a takarót, belevájom magamat a párnába,
magamhoz szorítom, egészen belefúrom a fejemet- a párnába,
az álomba, a visszakapott életbe s csak ezt az egyet érzem, semmi mást:
itt vagyok, meg vagyok, élek!"
" Mielőtt katonák lettünk ezek az épületek fogták körül egész világunkat.
Aztán a lövészárok lett a világunk.Most ismét itt vagyunk.
De ez nem a mi világunk többé.
A lövészárok erősebb volt."
(a régi iskola mellett)
Vajon akik ennyi mindent elviseltek, hogyan térhetnek haza.Hogyan tudnak visszatérni,s ismét az a kisfiú lenni,
akit az édesanya oly fájó szívvel engedett el 4 éve.A régi pajtás, akivel annyi bolondságot lehetett
elkövetni?Az a hódító ifjú, aki úgy értett a lányok elcsábításához?Vajon mit tudna most mondani nekik,
lenne egyetlen szavuk is?Hogy tudnának ismét visszaülni az iskolapadba, hogy befejezzék félbehagyott tanulmányaikat?
Tisztelettel s fegyelemmel hallgatni a tanárok magyarázatait, amikhez talán már semmi közük.
A tanárokét, akik segíteni akartak felkészülni az életre, a nagybetűs ÉLETre.De nem erre...Nem ilyenre...
Hogy úgy hagyták itt 4 éve a kopott iskolapadokat, hogy mindenki éljenezte őket, büszkeséggel néztek utánuk
"Igen, a mi fiaink, akik a hazáért harcolnak...!"S ők is ezt érezték.De nem így tértek haza. Valami örökre megváltozott...
"...Henze agyonlőtte magát, amikor megtudta, hogy gerincsérülése miatt egész életre tolókocsihoz van kötve.
Ez érthető: legjobb futballistánk volt."
Istenem, milyen egyszerű szavak vannak a mondatban és mégis milyen súlyos terhet vonszolnak magukban,
mennyi fájdalom van benne...És talán vád az egész világ számára...
" Helmuth Reinersmann szakítja félbe, aki az Yser mellett a legerősebb tűzben hozta hátra
sebesült fivérét s holtan tette le a kötözőhelyen."
